“Majdnem minden tudásunkért nem azoknak tartozunk, akik egyetértettek, hanem azoknak, akik nem.” (Charles Caleb Colton)

“Az még rendben van, ha én olykor-olykor hibáztatom magam, de ha te teszed ezt, az már más! Ugye milyen meglepő? Mi vígan kritizálhatjuk a viselkedésünket, az anyukánkat, az arcunkat, a barátainkat, az alakunkat, de jaj annak, aki kritizálni merne minket, az anyukánkat, a barátainkat…”
(Andrew Matthews – Barátkozni jó)

“Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”
(Weöres Sándor)

“Egyetlen házasságot sem nevezhetünk valóban sikeresnek, ha a házastársak nem egymás legjobb kritikusai. A barátságról is ugyanez mondható el, mégpedig a hagyományos elképzelés ellenére, mely szerint a barátság konfliktustól mentes kapcsolat, kölcsönös szívességek és bókok viszonya. Az ilyen kapcsolatok azonban felszínesek, és nem érdemlik meg a barátság nevet.

Minden emberi kapcsolatnak lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást. Enélkül minden kapcsolat sekély vagy sikertelen.

A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem egyetlen s nem is a legmagasabb rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén, szervezéssel stb. A hatalom gyakorlásáról köteteket lehetne írni. Mi azonban beérjük azzal, hogy azt mondjuk: aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb módon segítse azt elő.”

(M. Scott Peck: A járatlan út)

“Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi “filozófíával” azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.
A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a “pálya” minden nehézségét, és a “véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat “bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi “szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.” (Pilinszky János)

“Egy férfi, megoldást keresve az aggodalomra, egy “aggodalomtáblázatot” rajzolt, és ezen jegyezte föl félelmeit. Megfigyelte, hogy félelmeinek 40 százaléka olyan dolgok miatt volt, melyek valószínüleg soha nem fognak bekövetkezni; 30 százalékuk múltbeli döntések okozta sajnálkozás volt, amin már nem tudott segíteni; 12 százalékuk más emberek vele kapcsolatos kritikáit tartalmazták; 10 százalékuk pedig az egészségével volt kapcsolatos. Arra a megállapításra jutott, hogy aggodalmának 8 százaléka volt csak igazán jogos!

Az aggodalom legmegdöbbentőbb jellemzője a teljes tehetetlenség. Az aggódás soha nem változtat meg egyetlen dolgot sem, kivéve az aggódó személyiségét.” (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)